Gondolom illenék összefoglalni miért is vagyok kórházban. Az úgy kezdődött, hogy kicsit visszautalok az első bejegyzésemre az álmokra, jó az ha van sok gyerek. Ez nagy nagy küzdelmek árán úgy látszik meg is adatot nekünk. Sikeresen egy ikerpárral bővült kicsiny családom (ami eddig állt Apából, Pankából és három kutyából). Valahogy mindig is féltem, hogy ennek a terhességnek császár lesz a vége. Úgy látszik nem hiába. Már maga a műtét sem volt leányálom na már megint hazudok, mivel végig aludtam max egy álom lehetet, de ébredés óta egy rémálom. Lehet, hogy később részletesebben fogok mesélni arról a pár napról amit a SOTE 1-es klinikán töltöttem, de momentán gyorsan ugrani szeretnék napjainkhoz. Szóval két héttel a rémálom császár után, éltem a boldog koraszülött babák anyukák boldog életét. 3 óránként 220V-al rángattam a mellbimbómat azzal a boldog tudattal, hogy megpróbálok mindent megtenni a szükséges anyatej mennyiség előállításában. Pankával történő reggeli pankráció után elindulunk dolgunkra, ő bölcsibe, hogy az ott dolgozó lányok idegszálai is edzésben maradjanak, én a Madarász utcai kórházba a koraszülött osztályára családunk új generációjának ellátása végett. Mondhatnám tél volt hó esett és jöttek az ünnepek …….. Magyarán csak hideg volt, minden csúszott és én álltam a buszmegállóba. Közben mérgesen néztem a ház előtt álló autómat és szidtam a rohadt vágást a hasamon ami még mindig eléggé fájt ahhoz, hogy ne merjek vezetni. És vártam és vártam és vártam. Ekkor kezdett el szúrna a bal hátam közepe egy pontban. Belém is nyilallt a felismerés, hogy lehet, hogy kevésnek bizonyul az az 5 réteg ruha amit magamra rángattam és hab testem teljesen elszokott már az időjárás viszontagságaitól és jól meg fogok fázni. Be is menekültem a buszmegálló dobozába és ott vártam ki a több mint 30 percet késő buszt. A hátam egész nap folyamán fájt, de kicsiny gyermekeim látványa nagyban feledtette velem. Haza fele nagyon siettem, mert Panka első bölcsödei karácsonyi ünnepségére készültünk a párommal. Sikeresen dekkoltam megint vagy 30 percet a buszmegállóba mire jött a busz és már jócskán késébe voltam. Párommal megbeszéltük, hogy ha nem akarjuk a kb 1.5 perces műsort lekésni akkor elém jön autóval. Számoltam a másodperceket, hogy beülhessek az autóba. Na kb itt sírtam el magam először annyira fájt minden lélegzet vétel. Az ünnepség alatt szépen fogalmazva nem volt őszinte a mosolyom. Hazafelé közöltem, hogy én kiszállok az Egészségháznál és konzultálok egy orvossal, mert igen igen ramatyul érzem magam. A doktorúr épp betegnél volt így rá is vártam vagy fél órát. Kézrátételes módszerrel diagnosztizált nálam egy mellhártyagyulladást, és mondta egy mellkasröntgen nem ártan. Kérdésemre, hogy mit is kezdhetnék a fájdalommal a tűrésen kívül fájdalom csillapító tapaszt javasolt, amit sikeresen be is szereztem a szomszéd gyógyszertárban. Otthon első dolgom volt egyet a hátamra ragasztatni életem párjával és közben kacérkodtam a gondolattal, hogy az egész hátamat végig kéne tapétázni vele, de legalább is legalább egyet végig kéne nyalnom mint azokat a bélyegeket. Az este további részét az ágyban töltöttem 3 takaró alatt, csak fejni és a wc-t használni voltam hajlandó felkelni. A reggel már passzoltam a buszt, kértem páromtól egy szállítást a Madarászba, elugrott Pankával a bölcsibe, elintézett egy két dolgoz és jött értem. Én közben csendben pityeregtem a fájdalomtól a konyhaasztal mellett. A kórházban leadtam a tejet és mondtam, hogy ma passzolom a babák etetését mert remeg a kezem a fájdalomtól. Érdeklődtem, hogy a tapasztól ihatják-e a gyerekek a tejet, de megnyugtattak. Sajnos már nem minősítettek gyereknek, így ott nem tudtak nekem röntgent csinálni. Megint vártam a férjemre vagy fél órát közben számoltam a kórházi burkolatot és törölgettem a könnyeimet. Mire odaért, már nyíltam sírtam az utcán. A Honvéd kórház volt a legközelebbi nagyobb egészségügyi intézmény, naná, hogy nem találtunk parkolót. Párom megállt egy buszmegálló mögött a járdán (ahol megjegyzem elfértünk úgy, hogy senkit ne akadályozzunk, bár tudom a tilos az tilos), mikor még ki sem kecmeregtem a kocsiból már ott volt a közterületes. Nem hatotta meg az arcomon folyó könny, el kell állni az autóval. Így egyedül vágtam neki az épületnek. A sürgősségi a fél emeleten az épület legvégében. Már a folyosó elején éreztem, hogy ez aztán az igazi kihívás (ekkor ért utol a párom), a felén éreztem, hogy szerintem én itt fogok elpatkolni , akkor szaladt előre a párom valami szállító eszközért. Egy gurulós ággyal és egy beteg szállítóval tért vissza (örök hálám érte). Felvették az adataimat és kért a nővér, hogy ne ziháljak ennyire, mondtam, hogy szívesen megtenném, de nem igazán kapok másként levegőt. Első körben csináltak egy EKG-t. A fiatal srác aki foglalkozott velem (mivel nem volt se táblája és be sem mutatkozott nem tudom milyen státuszban mutassam be), közölte, hogy nem túl fényes várni kell egy orvosra. Na első körben itt fogtam padlót. A szívem? Nekem ne már. Kb 4 órát töltöttem orvosra várva a folyósón. Közben egyszer jeleztem a nővérnek, hogy nagyon elmennék wc-re, akkor még nem tudtam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy nem engedte. Ágyastól eltolt egy helységbe és alám rakott egy ágytálat. Azt hittem viccel. De nem. Ez volt az első pont, mikor úgy éreztem, hogy na most meg fog változni a személyiségem és le kell vetkőznöm valami gátlás félét illetve megtanulni valami befelé fordulást, mert különben nem fogok tudni egy függöny mögött hátán fekve pisilni tudni. Na ezt fél óra alatt sikeresen meg is léptem. A következő ilyen kalandom a négy óra alatt a mellemmel törtét. Éreztem, hogy a gondosan 3 óránként fejőgéphez szokott mellem 5 óra után szét akar durranni. Meglepően kedvesek voltak és megint eltoltak a folyosóról egy helységbe, ahol fejhettem, természetesen még mindig ugyanazon az ágyon. Miután előkerült az orvos és konzultáltunk azonnal 3 helyen is megszúratott a nővérrel és elküldött egy röntgenre. Végre!!!! Hát ezért jöttem király. Az eredménynek már nem örültem annyira, tuti tüdőgyula és mellhártyagyulladás büszke tulajdonosa vagyok. De mielőtt elengedne, szerinte egy ct sem ártana. Na rajtam ne múljon ha már itt fekszem a csoda ágyon hajrá. A kontraszt anyagot még egy szúrás árán tudtam csak megkapni, de rá se ráncs. Közben párom el bölcsibe gyerekért, tesóm be szórakoztató személyzetnek. A ct után a fekvő megfigyelőbe toltak. Kb egy óra múlva jött egy elég alacsony fiatal doki szomorú arckifejezéssel. Első mondatta a sajnos + lett a ct-t nem igazán értettem. A következő, hogy önnek két oldali tüdőembóliája van sem jelentett sokat. Rákérdeztem, hogy ez mit is jelent. Biztos nem tudom szó szerint vissza adni a szavait, de ez volt a lényeg. Két féle embólia létezik az első amit lábon kihord a beteg és csak hetek után kerül diagnosztizálásra, a másik amit boncoláskor diagnosztizálnak. Szerencsém van, mert én a kettő között vagyok. Kb itt néztünk össze a tesómmal könnyes szemmel. De aggodalomra semmi ok, mert gondos kezeléssel nagy valószínűséggel túl fogom élni és azonnal elkezdték a kezelést, Kaptam újabb injekciót, (na itt hagytam abba a szúrások számolását) infúziót és tablettát. Röviden és tömören azért vagyok most kórházba mert rémálom császár után nem kaptam vérhígítót.
Mindig is gondoltam rá, hogy majd egyszer az idősíkon egy jó távoli pontban, mikor nem rendelkezem olyan álommal amit nem váltottam valóra, jól leírom, hogy hogy is éltem egykor. Ezt az álmomat is dédelgettem, hogy jó jó majd egyszer, csak előbb hmmmmmmm mit is ja szülni kéne egy ikerpárt (mert hát az sosem árt ha van a háznál elég gyerek). Van egy hatalmas fehér autóm amiben minden csomag befér (pl egy paraván ami elengedhetetlen kelléke a családi nyaralásoknak ,meg legalább 3-4 tavasszal felfújt gumimatrac, hogy ne keljen leengedni őket csak szeptemberben), meg hát elültettem a fákat is meg talán az ablakok is le vannak pucolva