0 fok alatt nem futok, így mikor végre + -t mutatott a hőmérő előkaptam a cipőm és elindultam. Az első körben volt egy csomó szakasz ami még havas volt ott csúszkáltam ezerrel.
A második nekifutásnál, már elolvadt, de olyan cupagosra. Na ezt utálom a legjobban, próbálok nem odanézni de érzem, ahogy beleragad a cipőm a sárba mintha kutya gumiba léptem volna. Mire haza értem, kb térdig voltam tiszta sár. Már a lépcsőházba belépve levetkőztem, hogy legalább felmosnom ne keljen rögtön. Edit fura fejet vágott, mikor alulról félmeztelnül léptem be az ajtón.
- Futni voltál?
- Aha.
- Jó volt?
- Aha.
Aztán rövidre zártam és felmutattam a cipőmet.
A csütörtöki kör már egész jó lett volna. Csak a töltés mellet felbukkant első körbe egy kóbor kutya, pont a bicikli út szélénél szaglászott valamit. Lassan közelítettem hozzá, mikor ugatva két németjuhász megtámadta ezt a kis keveréket. Na kezdtem beszarni, mert imádom a kutyáimat, de csak az enyémeket, a kóboroktól rettegek. Főleg ha bandába verődnek és a fejük a térdem fölé ér. Lassítottam a tempót és mérlegeltem, hogy ha megtámadnak mit is fogok kezdeni. Van előnye ha az ember a városba fut (azon kívül, hogy adj egy kurva nagy szmog pofont a tüdejének, a szívének azzal, hogy minden zebránál megáll jó esetben ugrálással próbálja a pulzusát fent tartani a röhögő tinik nagy nagy örömére). Mérlegeltem, hogy ha sikítva a lábaimon egy egy logó kutyával kiugrok a kocsik elé megállnak, vagy dudálva kikerülnek. Szerencsére a kutyák egymást tépték, nem engem. Így kb gyök kettővel távolodtam tőlük, sűrűn hátranézve, nehogy meglepetésként érjen a támadás. Bár nem mintha jobb lenne látni, ahogy 3 kutya veti az ember után magát ( bár annak kicsi volt a valószínűsége, hogy azonnali béke szerződést kötnének, így max 2 kutya támadott volna meg).
A legjobb a mai futás volt, kutyák ide, szmog meg oda, a gyereksírás legjobb gyógymódja, mikor már mindent kipróbáltunk a futás. Vagy a gyereké vagy a miénk de minél messzebbre. Amíg a kicsik nem tudnak kénytelen vagyok én menni.
